Nyolcadik rész – Furcsa hír

- Már elegem van, hogy én sosem csinálhatom azt, amit szeretnék… Nekem mindig dolgoznom kell, vagy ha épp nem, akkor tanulni, hogy a sulival se maradjak el – panaszkodott Jen

A suli könyvárában ültünk, és épp a francialeckét próbáltuk megoldani.

- Jen, néha neked is kijár a pihenés. Csak pár napja ismerlek, de így is érzem, hogy az életed csak a boltból áll. Kérj egy pár nap szabadságot. – próbáltam vigasztalni

- Te is tudod, hogy nem tehetem. – nézett ki az ablakon szomorúan – Bezzeg, azoknak ott más dolguk sincs, csak állandóan költeni a pénzt. – bökött az ujjával az egyik padon ülő társaságra. Természetesen – mint azóta kiderült – Christináék ültek ott nevetgélve.

- Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy hogy lehet valaki ilyen beképzelt. – csóváltam meg a fejem – És, hogy a többiek hogy követhetik. Úgy futnak utána, mint a kiskutyák, pedig őket is lenézi. Sosem érettem az ilyen embereket…

De Jen figyelme másfelé terelődött. Egy alacsony, rövid, fekete hajú, szemüveges fiú közelített felénk kezében egy rakás könyvvel. Paul volt az.

- ’reggelt hölgyeim! – köszönt vidáman – Csak nem megint nincs órátok?

- Van helyette fhrancia – mondta erősen gesztikulálva Jen – Hát te?

- Elmaradt az infó órám, és úgy gondoltam helyette tanulmányozhatnám a gamma sugárzás potenciális erő…

- Jó, értjük, Paul. – intette le Jen

- Mi is lenne velünk nélküled? – sóhajtottam – Mondd, hogy is van franciául a „ruha”?

- Vetements, Kate. – mondta, miközben odahúzott egy széket és letelepedett rá

- Áh, hát persze! Sohasem fogom megjegyezni! A franciát egyszerűen nem nekem találták ki… - mondtam elszontyolodva

Már megint az a furcsa érzés jött rám, és úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Megfordultam, de csak pár ember volt ott, és mindenki a könyvébe mélyedve olvasott.

- Áh, ne izgasd magad miatta! Senkinek nem megy jobban az elején. - vigasztalt a lány

- Bezzeg azoknak ott kint nincs ilyen problémájuk! – néztem rájuk morcosan

- Hidd el, őket most más dolog foglalkoztatja… Bár szerintem amúgy sem érdekli túlságosan a franciajegyük…

- Ugyan! Őket foglalkoztatná valami a sminkjükön kívül? – kérdeztem hitetlenkedve

- Persze! Bár, az is hasonló téma… Tudod, van egy egészen jó hírű modellügynökség, aki modelleket szeretne felvenni, és – hát őszintén szólva, nem tudom miért, de - a jövő héten a mi sulinkba jön, és egy „felvételi bemutatót” fog csinálni. Nos, az ilyeneket, mint Christina, biztos érdekelheti a dolog. Amióta bemondták a sulirádióban szerintem nem is tudnak másról beszélni…

- De hát minek jönnek pont ide?

- Nem tudom… Bár fogadni mernék, hogy Christina apjának a keze van a dologban… Neki van meg a megfelelő… képessége az effélékhez. – és jelentőségteljesen megnyomta a mondat utolsó felét.

- De ezért? hát miért nem jelentkezik egy modellügynökséghez?

- Talán mert így akarja még jobban a porba alázni a többi lányt, vagy mert vágyik a feltűnésre, hogy az egész suli láthassa, nem tudom.

- Pff, hát ilyet se hallottam még! Elég szánalmas… - vigyorogtam a padon ülő lányt vizsgálgatva

- Szerintem is. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy milyen kis „színjátékkal” fog ismét meglepni minket..

Ekkor azonban felhangzott az óra végét jelző csengő. Összepakoltunk, és kifelé indultunk a könyvárból.

- Én még visszaviszem a könyveket. – mondtam Jennek, aki bólintott, hogy kint megvár

Az egyik hátsó részre kellett cipelnem az öttonnás francia szótárt.

Nem igaz, hogy miért nem tudják ezeket a szótárakat közelebb tenni?! Most megint ezzel fog…

- Szia! – kis híján kiejtettem a könyvet a kezemből a hang hallatán. Rémülten fordultam meg, és az ott álló lányra pillantottam.

Esküszöm, nem hallottam, hogy valaki lenne itt rajtam kívül…

- Jaj, ne haragudj, megijesztettelek? – egy magas, csont és bőr lány állt előttem. Hófehér bőre szinte fénylett a lámpafényben, hosszúkás arcán – nem tudom, miért, de ez jutott az eszembe – oda nem illő mosoly ült. Hosszú, vörös haja élettelenül omlott a vállára, és volt az egész lényében valami visszataszító.

- Szi…a… - köszöntem meglepetten

- Te ugye Kate vagy? Kate Dean?

Már a nyelvemen volt, hogy igen, Ashley Dean húga, de a lány belém fojtotta a szót.

- Én Scarlet vagyok – nyújtotta a kezét

Bizonytalanul megfogtam a kezét, mire ő hevesen megrázta, de szinte rögtön meg is ölelt.

Alig, hogy hozzám ért, megrázott, és valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Megint megfájdult a fejem. De az egész viselkedésében volt valami furcsa, valami nem oda illő, mintha… mintha egy szerepet játszana!

- Örülök, hogy találkoztunk!... Tudod, arra gondoltam, hogy… Mrs. Warren ingem is tanít, és azt hallottam tőle, hogy nem vagy túl jó franciából. és megkért, hogy mi lenne, ha segítenék neked néha. Tudod, nekem nagyon jól megy, én… kiskoromban Franciaországban éltem, és az apám francia, csak később költöztünk ide. És… tényleg szívesem segítek, csak szólj!

- Tudod, az az igazság, hogy nekem már… - furcsamód úgy tűnt, mintha megijedne valamitől, és gyorsan közbevágott:

- A most péntek jó?

- Én…

- Jaj, ne haragudj, most mennem kell, de várlak péntek délután négykor nálunk! – ezzel a kezembe nyomott egy cetlit, és elszaladt.

Döbbenten néztem utána, mint aki körül megállt a világ. Úgy néztem a kezembe nyomott cetlire, mint aki szellemet látott.

Egy cím volt rajta.

Ez meg mi a fene volt? Olyan furcsa ez a lány. Scarlet, vagy hogy is hívják… Olyan érzésem volt, mintha ő is abból a másik világból való lenne. De hát ez képtelenség! Itt az iskolában? De hiszen mondta is… Mrs. Warren küldte! Az agyamra ment ez a másik világos dolog, jobb lesz ha kicsit leállok… Szegény lány, miket nem feltételezek róla!

De mi van, ha mégis… Az az érzés… Annyira megjátszottnak tűnt a viselkedése, ésamíg Jennel ott ültél,  végig úgy érezted, hogy valaki figyel… És olyan furcsa aura lengte körül… - szólalt meg a kétely apró hangocskája a fejemben

De elhessegettem magamtól a gondolatot, azzal korholva magam, hogy jobb lenne, ha inkább hálás lennék, azért amit értem tesz Mrs. Warren, és Scarlet is.

A cetlit a zsebembe süllyesztettem, feltettem a könyvet a polcra, és Jen után siettem. A nap többi részében nem is gondoltam erre a kellemetlen esetre.

Hazaérve meglepetten láttam, hogy anya kocsija a ház előtt áll. Anya óvónő, és mindig sokáig dolgozik, így elég furcsa volt, hogy ilyenkor itt látom.

Remélem, hogy nincsen baj… - gondoltam

A házba lépve, hangosan köszöntem, de senki sem válaszolt. Kezdett rossz előérzetem lenni.

A konyhába mentem, ami anya kiváltságos birodalma, de meglepetten tapasztaltam, hogy nincs ott. Ezután a nappaliba kukkantottam, és szinte halálra rémültem, pedig semmi nem volt benne. Ott ült a kanapén a lábát felhúzva, csendesen maga elé meredve.

- Anya… itt vagy?

Nem válaszolt.

- Mi a baj? – siettem hozzá

Elé térdeltem, de ő félrenézett a pillantásom elől, és tagadóan lerázta a kezemet.

- Valami rosszat csináltam? – kérdeztem őszintén, de nem értettem, mit is tehettem volna

Talán az a baja, hogy tegnap „nem voltam ott”, amikor keresett?

- Nem veled van a baj, Kate! – kiáltott rám, mintha mégis én tehetnék róla – Ha mindenáron tudni akarod, apádról van szó!

- Apámról? Mi ez a szóhasználat? Jesszus, anya, mi történt?!

- Csak annyi, hogy úgy tűnik, hogy apádnak volt egy nője rajtunk kívül!

- Apának? – kérdeztem elképedve, és úgy éreztem, hogy a feje tetejére áll velem a világ

Micsoda?!

Hitetlenkedéssel vegyes döbbenettel néztem anyára.

- De anya, ez lehetetlen! – suttogtam

- Pedig mégis megtörtént! – mondta, mintha csak a saját szomorúságát akarná tovább fokozni

- De… apa… nem…

- tenne ilyet? – most nézett először a szemembe, és megláttam, hogy ő is a könnyeivel küszködik

- Úr Isten! – láttam, hogy igazat mond, és most az iszonyat jeges pengével vágott belém

Hirtelen a karjaimba zártam, és majdnem elsírtam magam, de mégis sikerült megállnom. Utáltam anyám jelenlétében sírni, de egy pillanatig azt éreztem, hogy most mégis megtehetném, azonban a szokás konoksága erősebb volt.

- Ezt nehogy elmondd a testvéreidnek! – szakított ki az öleléséből, és komolyan nézett a szemembe – Teljesen összetörné őket, az egész eddigi… apádról… alkotott… - az utolsó szavait már nem lehetett érteni, mert erőt vett rajta a sírás.

Át akartam ölelni újra, de a kezével nemet intett. Pár pillanatig tűnődve néztem ezt a furcsa valakit, aki az anyám, és mégis így eltaszít magától, de belém csapott a magam baja.

Nem érdekelt senki és semmi, felrohantam az emeleti szobámba, becsaptam az ajtót, és hangos zokogásban törtem ki.

Apa, hogy tehetted? Ez nem te vagy! Sosem képzeltem volna rólad, ez… képtelenség! Hogy történhetett?!