Második rész – John Adams avagy a megmentő herceg nem fehér lovon érkezik
- Mindenki, figyelem! – lassított le a kocsival anya –Maine állam, Greenville, Elvenpath Road következik!
- Elven…path? – kérdezte Chris.
- Az az utcanév, te buta! – Hugi.
- Anya, Ashley már megint lebutázott!
De anya figyelmét lefoglalja az elénk táruló látvány. Mi is újra kinézünk az ablakon, és szinte leesik az állunk.
Végig magas tölgyesek álltak az út mentén, körülöttük a legszebb rét húzódott, mindenféle virággal, és növénnyel. A réten túl végtelennek tűnő erdő susogott a szélben. Ahogy anya lassan előregördült az úton, az egyik fa mögül előbukkant a ház.
Hatalmas ház volt, talán kicsit megkopott sötétbarna faburkolattal, oldalain kastélyra emlékeztető, magasra törő tornyokkal, csillogó ablaktáblákkal, óriás faóriások árnyékában. A nap sugarai aranyos fénybe vonták, ahogy átugrándoztak a fák lombkoronái között. Méltóság volt tartásában, valami titokzatosság, de ugyanakkor végtelen erő és szabadság csillogott szemében.
A város kevésbé lakott részén állt, az erdő zúgott mögötte, a végtelen szárnyalt felette, mézillat lobogott benne.
Valami egészen új volt ez. A mesék földje talán, ha mi emberek láthatnánk.
- Nos, mit gondoltok?
Azt hiszem, akkor egyikünk sem tudott megszólalni. Még Ben és Chris sem.
Épp, hogy kiszálltunk a kocsiból, Hugi megszólalt:
- Anya… tudod, az edzés… - Hiába, hát ilyen a sztárok élete…
Hugi kiskora óta táncol. Az utóbbi években lett sikeres, azóta nyaggatják szinte folyamatosan.
Megint Robin az, az edzője. Épp, hogy megérkezett, máris indulhat edzésre. Azért lehet, hogy jó neki, mert a táncosok között híres, és sok pénzt keres, szép, és vidám, de minden percét elveszik. Ha választanom kellene, nem tudom, hogy cserélnék-e vele.
Anya segítségkérően nézett rám:
- Jaj, kicsim, tudom, hogy már ezredszerre kérlek meg, de…
- Igen, vigyázok az ikrekre. Menjetek csak.
Anya kicsit megilletődötten elmosolyodott, puszit nyomott az arcomra, de a következő percben már tolatott kifelé az udvarból.
Hát igen. A sztárok élete. Meg a családjaiké.
Viszont így legalább van időm kiválasztani a szobámat. Tényleg! Szobát választhatok!
Körbejártam az összes helyiséget, és hihetetlen, de találtam egy szobát, ami tetszik. Méghozzá rá kellett jönnöm, hogy kicsit bűntudattal gondolok az előző szobámra, mert ez sokkal jobb! Az egyik „torony” tartozik hozzá, amiről kiderült, hogy csak afféle áltorony, mert a szoba része, csak kívülről látszik különállónak. A szobám az erdőre néz, a háttérben hegyek látszanak.
Nem hittem volna, hogy jó lehet a város szélén lakni…
Körülnéztem, hogy mit is tehetnék, és megakadt a szemem a táskámon.
A Lovecraft kötettel a kezemben lementem a lépcsőn, nesztelenül körbenéztem, hogy mit csinálnak az ikrek.
Közönség hiányában a kiválasztott szobájukban játszottak az új X-man figurákkal. Remek.
Kisétáltam az udvarra, a szemem rögtön megakadt a ház mögött álló padon. Egy nagy szomorúfűz takarásában állt, éppen jó rálátással a házra, ha Ben és Chris már felrobbantani készülne.
Nem tudom, volt már valaha olyan érzésetek, hogy figyelnek? Jó, tudom, persze, hogy volt. De úgy értem, mintha valami láthatatlan alak állna mögötted, a hátadba fúrná a tekintetét. Te pedig érzed, hogy valaki van ott, de amikor odanézel, csak az üres fal van ott?
A padon ültem, és talán egy jó fél órája olvastam, amikor hirtelen felnéztem, és esküszöm, hogy úgy tűnt, mintha az erdő sötétjében állt volna valaki!
A vérem a fülemben kezdett dübörögni, felálltam, és közelebb mentem. Az erdő elhallgatott és csak susogott tovább abba a borzongatós titokzatosságba burkolódzva, amit a horrorkönyvekben olvasni.
Ekkor meghallottam, hogy valaki begördül a kocsijával az udvarra, reménykedve megfordultam, de nem anya volt az! Egy ismeretlen ezüst sportkocsi, talán Porsche.
De a következő pillanatban megkönnyebbültem, mert zene bömbölt, ahogy a vezető kinyitotta az ajtót.
Kiszállt, és… én azt hittem, hogy ott ájulok el… Hogy lehet ennyire helyes valaki?!
Na de álljunk csak meg! Mit keres egy ilyen srác pont nálunk?
Láttam, hogy a veranda felé indul, ezért futni kezdtem, hogy odaérjek, mielőtt megnyomja a csengőt.
- … nincs? És nem tudjátok, mikor jön meg? Á! – fordult felém, amikor meglátott
(kék szemek, akár az üveg, magas, sportos alkat, rövid borzolt haj. hihetetlen. tejóég tejóég tejóég!)
Elkéstem, mert az ikrek ott álltak az ajtóban, és épp megmondták neki, hogy nincs itthon anya.
Villámgyorsan odaléptem az ajtóhoz, és mit sem törődve velük, becsuktam az ajtót. Bár nem kellett sok ész hozzá, hogy tudjam, hogy most az ajtó mögött fognak hallgatózni.
- Szia!
- Szia… ööm.. az ajtó…
- Igen… hát… tudod, csak ők… hát tudod milyenek…
Felvonta a szemöldökét, és kérdő tekintettel nézett rám – Nem, nem tudom.
- Hát olyan… – nenene, ne légy hülye, áh! – Ööö, én… most beszéltem anyával telefonon, és már úton van hazafelé, mindjárt itt lesz! De… miért is kell neked ő?
- Ja, csak mindjárt elfogy a benzinem.
- Értem. Nos, akkor, nem tudom, bejössz addig? Vagyis mégsem! – jutottak eszembe az ikrek – Inkább…
Ekkor megcsörrent a mobilja.
- Ne haragudj, egy pillanat.
- Persze semmi…
Úr Isten! Hogy lehetek ennyire hülye, ez…
- John, hol vagy már?! Mindjárt elkésünk! – hallottam két méter távolságból is a rikácsolást – Ha most miattad fogok elkésni, nem tudom, mit csinálok!
- Christine, bébi, nyugi! Hamarosan ott vagyok, csak kifogyott…
- Már megint, mi?!
- A benzin…
- Te marha! Hogy felejthetted el pont ma?! Na idefigyelj! Ha nem leszel itt tíz percen belül, és miattad elkések a buliról, én esküszöm, hogy kiheréllek!
Azt hiszem itt lecsapta, mert nem hallottam a hangját tovább, sem John nem válaszolt.
- A fenébe már a hülye drámázással! Most belehal, ha késik egy kicsit a százhuszadik buliról?! Tegnap akartam tankolni, de akkor meg rohanni kellett vásárolni, és nem tudtam megállni öt percre sem…– jött közelebb John. Eddig a ház melletti rétet néztem, most megfordultam, és a szemébe néztem:
- Ugyan, hagyd… Ha látja, hogy rossz kedved van miatta, annál inkább csinálni fogja.
A távolba nézett. – Tudom.
- Akkor pedig, mit számít? Vagy… ennyire szereted?
A verandán álló egyik virághoz lépett, és babrálni kezdett a leveleivel.
- Nem is tudom… Tudod, már egy éve együtt járunk, és nem is tudom, ez ennél bonyolultabb…
Ekkor gördült be anya az udvarra.
Az ikrek amit meghallották a kocsink hangját, kirohantak a házból, és türelmetlenül várták, hogy anya kiszálljon. Mi is közelebb mentünk.
- mert pasizik, és…
- Jól van kicsim – simított végig Chris fején, és hozzánk lépett – És ki ez a jóvágású fiatalember?
- Elnézést. John Adams vagyok. – nyújtotta felé a kezét a srác.
(Ahh, milyen helyes is volt, ahogy a nap megcsillant a szemében…)
- Mrs. Dean… - mondta anya, nem kis meglepettséggel a hangjában – Nahát… Ömm… Nem jössz be egy kicsit? Tudod, még csak most érkez…
- Nem, köszönöm, nem, rohanok! Csak benzint szeretnék kérni, de kifizetem! Elég sürgős… - nézett rám John.
Szegény…
- Hát persze! Egy pillanat… - hátrament a kocsihoz, és turkálni kezdett a csomagtartóban, de úgy állt meg, hogy John ne lássa, én viszont igen. Mutogatni kezdett, és bólogatni, hogy igen, milyen helyes srác, ne hagyjam ám elmenni csak úgy!
Én viszont egy hirtelen mozdulattal leejtettem a könyvemet, és úgy álltam vissza, hogy ne lássam.
- Honnan jöttetek?
- Tessék? Ja.. biztos nem ismered a várost. Vermount államból. Az… most mi van? – észreveszem, hogy mosolyogva nézi, ahogy magyarázok
- Semmi, folytasd csak.
- Fiatalok! Itt a benzin!
A szülők be vannak programozva, hogy mindig a legjobbkor zavarjanak meg?
- Te amúgy hányadikos is vagy? – letekeri a fedelet, és beletölti a kopott kannából a benzint a tartályba
- Végzős vagyok.
- Én is. Hát örültem a találkozásnak, viszont most mennem kell… Majd találkozunk a suliban. – mondja, ahogy beszáll a kocsiba - Addig is jó… pakolást!
Úristen, jól hallottam? „Találkozunk a… suliban?”
- Neked meg jó bulizást! És ne törődj vele! – kiáltom utána, bár már beindította a motort. Kétlem, hogy hallotta volna.
Azért végignézem, ahogy kigurul az udvarról, rákanyarodik az útra - int egyet, visszaintek -, és eltűnik az Elvenpath út kanyarjában.
Hát így ismertem meg John Adamset. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
