Harmadik rész – Mi van velem?

Johnon járt az eszem, miközben könnyed boldogságban úszva bementem a házba.  Kezdtem boldognak érezni magam, és elhittem, hogy igen, itt egy új, egy jobb élet vár rám. Ránk.

Talán az a borzalom, ami széttépdeste a családunkat évekkel ezelőtt, végre elmúlik. Felszabadultnak éreztem magam aznap, és igen bevallom, hogy új reményekkel a szívemben feküdtem le este.

Másnap együtt mentünk a suliba mind az öten. Szokás szerint megint nem sikerült időben elkészülni, mert Ben nem találta a Tyrexét, és Huginak meg elszakadt a kedvenc farmerja, de csodával határos módon valahogy mégis sikerült nyolc óra előtt két perccel berohannunk az iskola nagy sárga kőkapuján.

Afféle modern épület volt a Woralberg School, mint minden normális amerikai iskola, mindenféle különlegesség nélkül.

Szerencsére épp csengetésre megtaláltam az osztályt, de szorongva léptem be az ajtón. Kíváncsi tekintetekre számítottam, arra, hogy megbámulnak, vagy legalább egy-két megjegyzést tesznek rám, de észre sem vettek. Nem tudtam, hogy mi tévő lehetnék, köszönjek-e vagy sem. Hirtelen nagyon elveszettnek kezdtem érezni magam, ahogy ott álltam a sok nevető, beszélgető ember között.

Ők ott álltak tőlem pár méterre, mint valami újféle világ, de fal magasodott közöttük és köztem, és ebben a pillanatban értetem meg, hogy én sosem tudok már olyan vidám lenni, olyan könnyed és tinédzseres, mint ők. Túl sokat éltem át hozzá, hogy újra az tudnék lenni, aki voltam. Keserves magányosság tört rám, hogy kifutottam a teremből a lányvécébe, bezárkóztam egy fülkébe, ráültem a lehajtott vécéfedélre, és csak ültem ott magamba mélyedve.

Közben becsöngettek, a folyosók elcsendesedtek, az ajtók becsukódtak, mindenki eltűnt, és én itt maradtam egyedül.

Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha most bemegyek, úgy tűnik, mintha késnék. Ha nem megyek be, akkor megint csak rossz, mert ki tudja, lehet, hogy mégis megláttak, és lehet, hogy titokban már most rajtam röhögnek a hátam mögött. Dühös voltam magamra, hiszen én nem vagyok ilyen, és ráadásul nem is tudom, miért tettem.

Így tépelődtem magamban, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó, és hallottam, hogy valaki bejön. Azonnal megmeredtem, és visszafojtottam a lélegzetemet.

- Hé.. új lány, itt vagy? – jött lassan végig az ismeretlen lány a vécék mentén, sorra kinyitogatva az ajtókat.

Nem válaszoltam, hátha nem vesz észre, de tudtam, hogy mindjárt elér a bezárt ajtóhoz, és úgyis észreveszi, hogy itt vagyok.

- Tudom, hogy itt vagy, láttalak a teremben, és minden lány ide jönne, amikor valami baja van.

Ekkor elért az ajtómhoz, várt egy kicsit, aztán bekopogott:

- Ne fáradj, mert tudom, hogy itt vagy. És nem kell miattam megfulladnod, vehetsz levegőt.

Erre kitört belőlem az eddig visszafojtott sírás:

- Nem tudnál csak egy kicsit kedvesebb lenni? – elkeseredetten kicsaptam a vécéajtót, és kijöttem a fülkéből – Na, most boldog vagy?

A szomorúságom ellenére meglepett a lány kinézete, hogy majdnem elnevettem magam: körülbelül egy fejjel alacsonyabb volt nálam, hatalmas zöld keretű szemüveg mögül pislogott rám, a haját hátul két lófarokba fogva hordta: az egyik fele kék volt, a másik barna. Nadrágtartós nadrág lötyögött rajta, felemás térdzoknit hordott, és… amolyan csodabogárnak tűnt.

Úgy tűnik ő is meglepődött a könnyeim láttán, és kicsit megenyhülve mondta:

- Jaj, nem azért mondtam, nem gondoltam, hogy ilyen bőgő-masina vagy.

- De, én nem is, me…

- Ugyan! – legyintett mosolyogva – ne vedd a lelkedre! Gyere, mosd le az arcod, aztán menjünk be, mert Gülü Gőte megnyúz, ha meglát…

- Gülü mi?

Mosolyogva mondta miközben előrementünk a kézmosókhoz:

- Persze, hiszen te még nem is ismered a tanárokat. Nos, őt jobb, ha nem ismered meg, bár nem hiszem, hogy megmenekülünk, mert eddig minden évben ő volt a magyartanár… Amúgy meg azért mondtam, mert általában errefelé ólálkodik, és ha megtalál, hogy nincs órád, és mégis itt lézengsz, akkor rögtön visz a büntetőszobába…

A furcsa megjelenése ellenére feltűnt, hogy milyen szép is a mosolya.

- Te jó ég, hova keveredtem… - mondtam, miközben megtöröltem az arcomat

- Azért ne izgulj, nem olyan rossz hely ez! Csak nem szabad törődni a hülyékkel… Na, szerintem menjünk, mert Peterson lassan hiányolni fog. Tényleg, hogy is hívnak?

- Kate Dean.

- Jennifer Turner. – nyújtotta először a kezét, aztán meggondolta magát, és a vigyorogva nyakamba ugrott – Üdv a Woralberg High Schoolban, újonc!

Furcsa. Néha a sors váratlan fordulatokat hoz, amikre abszolút nem számítanál. Amikor a legrosszabb kedved van, és úgy tűnik, hogy nincs reménysugár, mégis hoz valamit, amivel megkönnyíti az utat, amin járnod kell.

Kicsit izgulva mentem be az ajtón, de Jennifer ott állt mellettem, és bíztatóan mosolygott, hogy menjek csak be.

Beléptem hát, és őszinte csodálkozásomra senki nem röhögött, tényleg úgy tűnt, hogy nem vettek észre ezelőtt. Érdeklődve vizsgáltak, de nem sutyorogtak semmit.

- Nocsak, hát megjöttünk! Gyere csak ide, Kate, én Mrs. Scott vagyok, az osztályfőnököd – kicsit kövérkés nő volt, kedvesen csillogó barna szeme kíváncsian mosolygott rám gömbölyű keretes szemüvege mögül, egészségesen pirospozsgás arcán mosoly ült.

Kicsit bátortalanul közelebb léptem, de ő átkarolta a vállamat, és rögtön magához ragadta a szót: (kicsit megcsapott a parfümjének illata, de utána rájöttem, hogy nagyon kellemes illat)

- Ő itt Kate Dean, köszöntsétek szeretettel az iskolában, és legyetek hozzá kedvesek, hiszen biztosan nehéz lehet beilleszkednie egy teljesen ismeretlen közösségbe. Kérlek Kate mutatkozz be egy pár szóban!

Minden szem rám szegeződött, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék. Megint rám tört az érzés, hogy közük és köztem mekkora is a távolság.

- Nos… én…

- Jaj, kicsim, nem kell úgy félned tőlünk! Mondd, csak miket szeretsz csinálni szabadidődben, mi akarsz lenni, hányan éltek a családban… - barátságosan nézett rám, és várta, hogy felmutassak valamit.

Most lehet, hogy azt várják, hogy valami mondjak…- gondoltam – De mit is mondhatnék? Nem vagyok olyan, mint ők… - de mégsem hazudhatok magamról, az nem én lennék. És úgyis elég hamar kiderülne…

- Nos… sziasztok! Kate Dean vagyok, mint ahogy azt már hallhattátok. Három testvérem van, Ashley, Ben és Chris. Én vagyok a legid…

- Az az Ashley Dean a húgod? – vágott közbe egy fiú a leghátsó sorból. Majdnem narancssárga haja azonnal feltűnést keltett bárhol, habár természete miatt ehhez nem volt szüksége effélékre. Vékony, szürke szemei voltak, szinte penge vékony ajka torz vigyorra húzódott arcán. Leginkább egy nagyra nőtt gonosz manóra emlékeztetett, ahogy ott ült, és vigyorgott. – Szóval?

Mélyet sóhajtottam, becsuktam a szemem, és válaszoltam:

- Igen, az az Ashley Dean a húgom.

Az osztály egy felbolydult hangyabollyá változott, mindenki beszélni kezdett, kérdésekkel bombáztak, izgatottan magyaráztak. Mrs. Scott hiába próbált rendet teremteni, senki sem figyelt rá. Szemem Jennifert kereste, megláttam középtájon a falnál. Részvéttel nézett rám, és vállat vont. Gondolom, ez azt jelentette, hogy ne törődjek velük.

- Gyerekek! Gyerekek! – kiabálta hatástanul az ofő. Ekkor hirtelen belenyújt a zsebébe, elővett egy piros sípot, és teli tüdőből belefújt. Szerintem súlyos fokozatú halláskárosodást szenvedtem, de legalább elérte, hogy csend lett. – Gyerekek! – mondta újra csodálkozó megvetéssel a hangjában – Ez nagyon nem volt szép! Szegény kislányt így letámadni! Kérlek, Ka..

- Melyik osztályba jár? – kérdezte az előbbi fiú.

Ha a tekintettel ölni lehetne, azt hiszem, másnap temették volna a narancssárgát, de így csak azt értem el, hogy kiröhögött.

Remek. Máris kezdődik.

- Peter Carter, azonnal állj fel! Elég volt! Kifelé a teremből! Látom semmit sem változtál a nyár alatt… Óra után megyünk az igazgatóiba!

Úgy látszik Petert nem nagyon izgatta a tény, hogy már rögtön az első napon az igazgató szobájába viszik, mert vigyorogva kezdett beszélni a padtársával.

- Jaj,hogy lehet valaki ennyire neveletlen… - sóhajtott fel Mrs. Scott. – Katie drágám, kérlek ne haragudj! Nagyon rossz lehet neked…

- Semmi baj, Mrs. Scott – erőltettem mosolyt az arcomra – Végül is, ez az igazság. És nem ön tehet róla – néztem itt jelentőségteljesen Peterre

Ezek után már végleg nem akartam semmit sem mondani, automatikusan Jennifer mellé mentem, és leültem mellé. Fel sem tűnt, de csak ő ült egyedül, lett volna még egy üres pad a teremben, de Jennifer mellé ültem.

Mrs. Scott meg jobban látta nem bolygatni a dolgokat, másról kezdett beszélni, a tanárokról, a nyári szünetről, meg az utolsó év fontosságáról. Őszintén bevallom, hogy nem tudtam rá figyelni, a gondolataimba merülve bámultam egy pontot a tábla alatt, és nagyon, nagyon nem vártam a szünetet.

Viszont az óra végét jelző csengő mégis kegyetlenül belevisított a fülünkbe, és én épp a legrosszabbra gondoltam, amikor valaki váratlanul megragadta a kezemet, és kirántott a székből, hogy majdnem elestem.

- Gyere már, gyorsan! – sürgetett Jennifer

Felpattantam és - amennyire lehetett, - kisiettünk a teremből. Jennifer a kertbe vezetett.

- Mégis kinek képzeli ez magát, ez az alak?! – tört ki belőlem, amint megálltunk és levegőt kaptam.

- Peter? Jobb, ha hozzászoksz… Ő általában ilyen, mindenkivel, aki nem tartozik a „krémbe”.

- A krémbe?

- Jaj, tudod, a menők, körülöttük forog a világ, a többiek meg forduljanak fel.

- És én pont az első napon összebalhéztam egy ilyennel?

- Úgy tűnik – bólintott Jennifer mosolyogva

- Te jó ég, egyre jobb ez a nap! – sóhajtottam fel, és felnéztem az égre, ami elég borúsnak mutatkozott ezen a remek napon, a kedvemhez igazodva. De a szemem sarkából megláttam, hogy valaki közeledik.

- Nézd… - súgtam Jennifernek, a közeledő alakokra mutatva. Persze, hogy Peter volt az cigivel a szájában, meg úgy látszik, a „bandája”.

- Na, mi az Dean-lány?! Csak nem szívunk egy kis friss levegőt? – baljós előérzetem támadt, és valóban: amint közelebb lépett, a bagóját megpróbálta az arcomba dobni, de szerencsére hárítottam

- Hagyd őt békén, Peter! – próbált segíteni Jennifer

- Nocsak! Négyszemű megszólalt! Probléma van, Turner? – lépett ijesztő közelségbe a fiú – Látom, új szemüveget kaptál a nyáron, mi? Tíz évig spóroltatok, és tudtatok egy újat venni, hm, igazán lenyűgöző! – röhögött az idióta barátaival Peter

- Azonnal állj le! – ezúttal én szólaltam meg

- Hú, micsoda barátnő! Milyen bátor! Mindjárt meghatódom! – gúnyolódott – De mondd, mit szólsz… - villámgyors mozdulattal lekapta Jennifer szemüvegét, és távolabb lépett – ehhez?

- Add vissza! – kiáltottam rá

- Mert különben? Mondd, mit teszel velem? Ó, hát nem látod, hogy reszketek? Jaj, kérlek, ne bánts! – hirtelen elengedte a szemüveget, ami a földre esett, felemelte a lábát, épp, hogy egy lépéssel ripityára tudja törni – kérlek…

Körülöttem mintha minden lelassult volna, de belül keserves kín gyötört, szerettem volna mindenáron visszaadni Jennifernek a szemüvegét, és jól megleckéztetni ezt a tökfejet, hogy elmenjen a kedve a hülye vicceitől. Tehetetlenül forrongott a vérem, ökölbe szorult a kezem, és ha lett volna erőm, egy jobbegyenessel kiütöttem volna minden fogát.

Hirtelen rávillant a szemem, és láttam, hogy egy megrémül dühödt pillantásomtól. Tettem felé egy lépést, és ő hátralépett; a mögötte álló fához szorult.

- Mondd csak… Peter… tudtad, hogy a mi családunkban nem csak táncosok vannak? Nagyon csúnya dolgokat is szoktunk néha művelni… - kicsit megbillentettem az öklömet, összeszorítottam, és elernyesztettem – de csak igazán néha, amikor… szükséges.

Hirtelen mozdulattal a mögötte álló fatörzsre csaptam, de ez épp elég volt neki, ijedten ugrott arrébb. Nagyon furcsa érzés tört rám, mintha a fa megigézett volna. Nem, nem is!

Mintha én igéztem volna meg a fát! Te Jó Isten, de hát ilyen nincs is!

Átsuhant rajtam a fa.

Igen, a növények éreznek. Emlékszem, nagyon-nagyon sok minden suhant át rajtam akkor, nem is tudtam kontrollálni, csak éreztem dolgokat. Megnyílt a szemem, láttam a levegő suhanását, az érzések auráját, a napfény ízét, a misztikum vonzását, valamiféle titokzatos vonzást.

Igen. A növények élnek. Attól, hogy mi még nem látunk dolgokat, vannak. Nem tudtad?

Szédültem, és tele volt a fejem mindenfélével, ahogy felnéztem Peterre. Nem tudom, mit láthatott, de rémülten hátrálni kezdett.

A szám szóra nyílt, de mintha nem én szóltam volna rajta:

- Azonnal menj innen, és ne merészeld többet bántani Jennifert! – észre sem vettem, hogy még mindig a fatörzsön volt a kezem.

Ágrecsegés, lomzörgés, és egy vaskos ág zuhant lefelé, és egyenesen arra a helyre esett, ahol Peter egy másodperccel azelőtt állt.

- Te jó ég, Kate, jól vagy? – sietette hozzám Jennifer

Végtelenül kimerültnek éreztem magam, és a földre ültem.

- Persze, csak… hú, nagyon fáradt lettem hirtelen. Mintha már legalább két holdideje talpon lennék…

- Tessék?

- Te is érzed, milyen kellemes az idő? Nézd csak, milyen gyönyörű ott az az arié…

- Mi van veled, Kate! Ez nem vicces, fejezd be! – ránéztem, és ijedtséget láttam tükröződni szemvilágában, de szemében valami fény (tudat) visszazökkentett.

- Jennifer! Úh.. a fejem! – ilyen fejfájás még sosem nyilallt a fejembe, szinte széthasította a koponyámat, úgy fájt.

- Hú, Kate, te mindig ilyen vagy? Rám is rám hoztad a frászt, nem csak Peterékre… - segített felállni a lány – Ja, és köszi… a szemüveget. –sütötte le a szemét a földre - Nem tudom, mit csináltam volna, ha megint eltörik. Tudod, mi… nem vagyunk éppen gazdagok – nézett egyenesen a szemembe – Eléggé meg kell gondolnunk, hogy mire költjük a pénzt.

- Ez csak természetes! Ne is várd tőlem sose, hogy hagyjam, hogy egy ilyen alak ezt megtehesse! – néztem lángoló szemmel abba az irányba, ahol eltűntek – Mekkora egy hülye!

- Hát.. ez van. Viszont szerintem menjünk, mert már gáz lenne, ha a második óráról is késnénk.

- Ja, persze. Menjünk. – de a gondolataim még mindig az iménti esemény körül jártak. És mi volt ez? Mi van velem, te jó Ég!

Mindegy. Biztosan csak fáradt vagyok. Biztosan…

Jennifer hirtelen megtorpant előttem.

- Tudod Kate… nem sok ember van, aki szóba áll velem. mert én nem vagyok olyan „menő”, mint ők. Meg pláne nem sok, aki így ki is állna értem. Szóval tényleg köszönöm, ez nagyon jól esett! – borult a nyakamba

- Hé, most nehogy elpityeredj! – öleltem át a hátát

- Nem is, én csak…

- Nagyon deja vu érzésem van! – nevettem el magam

Egy pillanatig értetlenül nézett rám, aztán ő is elnevette magát. Hiszen az előző szünetben ugyan ez játszódott le, csak fordított szereposztásban…

Nagyon jó érzés volt most nevetni. Úgy éreztem, most megkönnyebbültem, és ledobtam magamról valami nagyon nehezet.

Ekkor a megszólalt a szünet végét jelző csengő, és mi beindultunk.

De Jennifer újra megállt:

- Amúgy. Szólíts csak Jen-nek. – rám mosolygott, és bementünk az ajtón.

Minden ellenére nem panaszkodhatok. Úgy érzem, szereztem egy barátot rögtön az első nap. Jó érzés töltött el, ha erre gondoltam, és örültem, hogy így alakult. Semmit sem csinálnék másképp, ha tehetném.

Jókedvűen mentünk be a suliba, és nem féltünk Peteréktől, habár tudtuk, hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Hát igen. Férfiak.

Az előbb említett fán viszont egy igen furcsa alak mozdult meg.

- Nos, egészen jó. Sőt, mondhatnám, nagyon jó így kezdetnek. Mit gondolsz, kedves Raia? – nézett a fára a kis lény, aki leginkább begy koboldra emlékeztetett. Ekkor a fa törzséből egy arc formálódott, és elismerően rábólintott a kis manóra.

- Én is úgy vélem, hogy ő az, Iklelo… Nagyon szép kislány. Már messziről éreztem a belőle áradó földerőt. De ugyanakkor a tűz ereje is benne lobogott, furcsa, nemde?

- Valóban, Raia, valóban… - mondta elgondolkozva Iklelo – Most viszont mennem kell! Tudatnom kell a Tanáccsal, hogy a harcos megérkezett, és csak úgy süt belőle az erő… Viszlát, Raiam, és tartsd szemmel, kíváncsi vagyok, hogyan boldogul az erejével…

A fa-lény csak mosolyogott, és közben arca lassacskán elolvadt, mozdulatlan fatörzs lett megint.

A kis lény utoljára visszanézett az épületre, és megakadt a szeme Raia letört ágán.

- Nahát, nahát, ezt azért így mégsem hagyhatom! – ráköpött ujja hegyére, majd a fa sérült ágára intett, mire az nyomban visszanőtt. Elégedetten bólintott, megfordult, és a következő pillanatban már csak a szél susogását lehetett hallani az ágak közt.