Ötödik rész – Érte akár az életemen is túl II
- Tizenkettő? – kérdezte Hugi befelé menet a suliba – Ez tök égő!
- Mikor kezdődik?
- Fél kilenc!
- Hát Ash, nem tudom… Szerintem még mindig örülhetünk, ha megússzuk ennyivel.
- De Kate, te addig mit fogsz csinálni? Szerintem a könyvtár nincs is tovább nyitva nyolcnál!
- Még nem tudom, majd kitalálok valamit addig.
- Ha akarod, megkérdezem, hogy nem jöhetsz-e te is?
- Jaj, Ash, ne! Akkor úgy hangzana, mintha én félnék odamenni, vagy egy kis szerencsétlen lennék, és nem lenne kivel lennem péntek este!
Pedig ez az igazság… - gondoltam szomorúan
Úgy látszik, Ash kihallotta a szomorúságot a hangomból, és átölelt:
- Azért azt ugye tudod, hogy te is számíthatsz rám mindig! – de becsöngettek, és Hugi elröppent, én pedig elindultam az órára.
Első óra, francia. Ebben a suliban franciát is tanulnak kötelezően, viszont ahonnan én jöttem, ott spanyol volt. Én természetesen egy mukkot sem tudok franciául, úgyhogy csak reménykedhetek, hogy mégsem olyan nehéz nyelv az a francia. Végül is tök sokan beszélik…
Bent a teremben már szinte mindenki ott volt, de én természetesen Jenhez mentem, mert ugyan ki állt volna szóba Ashley Dean nővérével, aki ráadásul nem is menő?
- Szia Jen! Mit olvasol?
- Szia! ja, semmit… - el akarta tenni a könyvet, de kivettem a kezéből: „Shakespeare: Szonettek”
- De jó, nem is tudtam, hogy Shakespeare-t olvasol!
- Tényleg? Úgy értem… azt hittem, hogy te is lefújolod majd, mint azok ott… - intett a fejével egy lánycsoport felé
Úgy látszott, ebben a suliban ők az ügyeletes cicababák. Magassarok, rövid szoknya, csillogó haj, kivágott ruha, smink.
Ekkor viszont ők is észrevettek minket, ránk néztek, valamit mondtak egymásnak, és odajöttek hozzánk.
- Hello… Karen!
- Kate vagyok.
De úgy látszik, hogy a lány „kifinomult” hallása kiszelektálta az ilyen jelentéktelen hangokat, mint például az enyém.
- A te húgod Ashley Dean? – egy magas lány állt meg előttem, hihetetlenül hosszú lábakkal, hosszú, vörös hajjal
- Igen, az én húgom Ashley Dean – feleltem fásultan.
Erre a háttérben álló barátnői rögtön sutyorogni kezdtek.
- Nos, add át neki ezt! – letett egy rózsaszín kis borítékot az padra, de vigyázva, nehogy hozzám érjen közben
- Miért nem adod oda neki te?
Ezzel láthatóan kiszakítottam a megszokottból, megállt, és úgy nézett rám, mint egy komplett bolondra.
- Tessék?!
- Neked is ugyanúgy van lábad, mint nekem, ha akarsz tőle valamit, akkor indulj, és csináld, ne velem küldözgesd!
- Igen? Mégis, tudod te, hogy kivel beszélsz?!
- Miért, kivel?
Erre elöntötte a méreg, és hiába volt az ezernyi réteg smink, felsejlett alóla az eltűntetett. Ebben a pillanatban belépett a terembe John Adams.
- Srácok, mi… ez?
- Jaj, de jó, hogy itt vagy John! Épp itt ezzel – és itt lekicsinylően végigmért -… beszélgettem egy kicsit.
- I…igen? – látszólag ő is megijedt kissé – De kicsim
„kicsim”?! Na ne, ilyen nem létezik!
- … miért nem jössz inkább ki egy kicsit?
- Egy pillanat Johnsy, csak befejezem! – villantott rá egy angyali mosolyt
- Ezt most még nem megtörténtnek veszem, de vigyázz magadra Dean-lány! – és felszegett fejjel kifelé indult a barátnőivel együtt
- Tőlem akár fel is fordulhatsz, az sem érdekelne… - mondtam csendesen, de a következő pillanatban már megbántam
Hátrafordult, és lángoló tekintettel rám nézett:
- Igen?! Akkor várd csak ki a végét, ! – sziszegte – sértetten megfordult, és kisietett a teremből
- Kicsim, ne húzd fel magad! – sietett utána John
A társasága egy pillanatig csak egymásra bámulva állt, de visszaestek a szerepükbe, és utána siettek.
És én csak akkor vettem észre, hogy mindenki minket bámult. Azaz most már csak engem.
Meglepődötten néztem körbe, de erre mindenki visszatért a félbehagyott dolgához, és csak néha- néha pillantottak rám.
- Te aztán bátor vagy! – mondta Jen ahogy hozzáfordultam, de nem tudtam eldönteni, hogy elismeréssel, vagy szánalommal értette.
- Jaj, annyira hülye vagyok… - ütögettem a fejemhez az öklömet – Még csak a második nap van, és én máris két emberrel is összebalhéztam, ráadásul nem az én súlycsoportomból. Mi van velem? – néztem segítségkérően Jenre.
- Nem bírod az idiótákat, nincs ezzel baj! – mosolygott rám a lány
- Köszi, most megvigasztaltál… - néztem ki reménytelenül az ablakon, és meg mertem volna esküdni rá, hogy kint az egyik fa akkor egyenesedett ki, mintha eddig befelé bámult volna!
Inkább megfordultam.
- Te Jen, nem érsz rá pénteken?
- Nem, bocsi, dolgozom… tudod, már említettem…
- Persze, igen…
Gondolatban most felálltam, és kisétáltam az épületből, felültem a vadiúj Yamaha-motoromra, és magam mögött hagytam ezt az egész életet. New Yorkba mentem, ahol volt egy hatalmas villám, és a férjem épp…
Áh, a fenébe is az élettel!
Hirtelen nagyon mérges lettem, hogy miért van az, hogy mindenkinek van egy élete, mindenkinek fontos valaki, mindenkivel van valaki, csak én vagyok ennyire egyedül?!
Aztán kigondoltam valamit…
Amint hazaértem a suliból, összepakoltam a kistáskámat, és elindultam a ház mögé. Villogó tekintettel léptem be az erdőbe, és nem tartottam vissza magam:
- Na jó, Mr. Erdei Tündér, ha tényleg létezik, - márpedig tudom, hogy létezik, és tudom, hogy hallja, amit mondok, mert érzem -, akkor jöjjön elő, és tartsa be az ígéretét! Tessék, itt vagyok, vagy mi van, már ide sem kellek?! – üvöltöttem már könnyes szemmel – Miért van az, hogy mindenki kell valakinek, csak én nem?! Miért vagyok ilyen?! Miért nem lehetek én is olyan, mint ők?! Miért…
- Mert neked más utat szántak… - szólalt meg valaki csendesen a hátam mögött
- Igen, és akkor miért… - láng lobban, a világ elnémul, a valóság megszűnik, a feje tetejére dörren az ég, szikrát hány a robbanás és csillogva hull alá, a jég sikítva robban szét ezernyi kis lángoló virágszirommá, és én csak állok, és nem tudok továbblépni a pillanatból.
Egy fiú állt előttem, magas, kicsit túlságosan is vékony alkatú, rövid, éjfekete haja volt, és ugyanolyan – majdnem – fekete szeme, de volt az arcában valami. Valami, ami megfogott, én nem eresztett.
Azt hiszem ebben a pillanatban valami nagy történt.
Annyira leálltam a csodálkozástól, hogy a táskám leesett a vállamról, egyenesen a földre, és kiesett belőle a Lovecraft-kötet.
A fiú azonnal lehajolt érte, és felvette.
- Lovecraftot olvasol? Nem rossz… - mosolygott elismerően, ahogy átnyújtotta – Hahó!
Erre összerezzentem.
- Te.. ja, köszönöm…
- Akkor jössz? – nem volt olyan, akire azt mondanám, „ah, ez eszméletlen helyes”, de volt valami annyira különleges benne, hogy nem bírtam másra gondolni.
- … Tessék?
Elnevette magát. Úr Isten, mennyire gyönyörű!
- Mindig ilyen vagy?
- Mi? Milyen vagyok?
- Áh, mindegy… - nevetett – most viszont induljunk! Sylvant hívtad, vagy nem?
- De… igen, de te nem Sylvan vagy.
- Persze, én… De udvariatlan vagyok! Csak megzavartál… - mosolygott – A nevem Brian Sticklewort, te pedig bizonyára Kate Dean vagy.
- I…gen.
- Sylvan kért meg, hogy amíg ő a Vénhegyeknél van, figyeljem, hogy mikor jössz.
- Honnan tudta, hogy jönni fogok?
- Ami meg van írva a rúnákban az úgy is beteljesül valahogy. – vont vállat a fiú – De induljunk!
Ekkor oldalt fordult, és észrevettem, hogy hosszúkás, hegyes füle van!
- A füled…
- Igen?
- Csak az alakja, olyan…
- szokatlan?
- Igen! Vagyis nem! – utálom magam, hogy előbb beszélek, és utólag gondolkozom!
- Semmi baj… - de láttam a szemében, hogy mégis megbántottam
- Sajnálom, én nem úgy értettem, csak… Hajh, olyan borzalmas vagyok! – sóhajtottam fel
- Hát tudod, nekünk elfeknek ilyen a fülünk.
- Elfeknek? Azt hittem elfek csak a mesékben meg a filmekben vannak!
- De mégis itt vagyok melletted.
- I-igaz…
De újabb dolog adott okot a csodálkozásra: megálltunk egy fa előtt, Brian felemelte a mutatóujját, és végighúzta a fatörzsön, mire az szétnyílt, és egy lépcső tűnt fel a fa törzsében!
- Ezt hogy csináltad? – kérdeztem tátott szájjal
- Nem jössz? – mosolygott rám a lépcső első fokáról
- De, de persze…
Ámulva léptem be a fába, ami rögtön összenőtt mögöttünk. A lépcsőt és a fa belső falát végig mindenféle érthetetlen nyelvű írás és faragás díszítette, de amint felértünk valami még csodálatosabb tárult a szemem elé.
Brian felnyitott egy csapóajtót, és kiléptünk a földre. Úgy éreztem, mintha egy varázsvilágba csöppentem volna. Száz és száz fatörzslakás állt mindenfelé, mindenhol elfek nyüzsögtek, és valami varázslatos áradt mindenhonnan.
Ilyen nincsen…
- Brian…
- Igen?
- Az előbb nem a földön álltunk? Akkor most hogy lehet, hogy feljebb jöttünk és újra a földön állunk?
Válaszul csak mosolygott.
Elvezetett egy hatalmas fához, ami úgy tűnik valami fontos épület lehetett.
- Ez a fa itt az Ősiek tanácsa. Nyugodtan gyere csak utánam, és ne bámulj, mert a bentiek különösen utálják, ha megbámulják őket…
- De állj meg! – fogtam meg a karját – Mi a csodát keresek én itt?
Elmosolyodott.
- Ezt majd meglátod odabent. Csak kövess. – ezzel elindult a fába
Férfiak…
Kívülről csak egy hatalmas fának tűnt, belülről viszont egy tágas, végtelennek tűnő térnek látszott. Bent egy nagy oszlopos csarnok tárunk elénk, valamiféle kékes füstös-fénybe burkolódzva. Hűvös eleganciát árasztott, és valahogy úgy éreztem, hogy itt csak suttogni szabad.
- Brian…
De csendre intett.
Előrement egy emelvényre, és letérdelt.
- A lány megérkezett, Mestereim. – mondta lehajtott fővel
Erre a terem előttünk levő részében fényesség támadt, és kibontakozott öt furcsa alak. Valamiféle fa-embereknek, azaz elfeknek látszottak, mintha elevenen elfásodtak volna.
- Lépjen elő. – hangzott a hang, de mintha több száz ember hangján szólt volna
Bizonytalanul Brian mellé léptem, aki meghúzta a nadrágomat, mire villámgyorsan leguggoltam.
- Itt… vagyok.
- Hadd nézzelek már jobban, hát nem látlak! - szólt az előbbi alak ezúttal csak egy hangon, és közelebb reppent hozzám. Kicsit viccesen festett így közelről, leginkább egy morcos öregúrra emlékeztetett.
- Egészen furcsa… - mondta, miután jól megnézett magának – Na, de hát ez legyen a legnagyobb baj.
- Elnézést… - csak nagyon halkan mertem megszólalni, és Brian meg is rántotta újra a nadrágom szárát, de nem törődve vele, folytattam – Kérem, megmondaná, hogy miért vagyok itt?
- Türelem, fiatalság, türelem! – intett a szellemszerű lény – Először is jobb, ha az elején kezdem.
Bizonyára nem hallottál még arról, hogy létezik egy másik világ is a ti világotokon kívül. Azaz, nem csak egy van, végtelen világ létezik még. De ezt most ezt személyesen meg is tapasztalhatod. – intett közbe az ág-kezével, mintha még nem néztem volna körbe – Világunk ugyan olyan régóta létezik, mint a tiétek. Tudod, ezek a világok párhuzamosan futnak egymás mellett, de vannak bizonyos átjárók, összekapcsolódási pontok, mint például az a fa, amin ti átjöttetek hozzánk.
Tudod ezek a világok mindig is harcoltak egymással, és egymáson belül is harcok dúlnak szinte minden világban. De minden faj, vagy ha így jobban tetszik, nép összegyűjti a hozzá tarozókat. Így kerültél te is ide, Kate. De miért is vagy itt? Nos, ahhoz még hallgatnod kell kicsit a szavaimat. Emlékszel apád elvesztésére évekkel ezelőtt?
- Hogy is feledhetném…
- Nos, ő is egy közénk való volt. Apai ágon mindig öröklődött a családodban.
- És akkor a testvéreim is…?
- Nem, ők nem, Kate. Tudod, homályos dolgok ezek, amiket jobb nem bolygatni, a lényeg az…
- De igenis jogom van tudni! – felpattantam, és indulatosan előreléptem
- Á! – mosolygott elismerően az alak – Szóval erről beszélt Iklelo… Kate, tudod, nincs jogom mindent elárulni neked. Az egész világunkban csak mi, illetve a Próféta ismeri a rúnavetés művészetét, épp ezért nem árulhatunk el mindent. És persze, nem tudhatunk mindent.
- De a családom…!
- Kate, higgy nekik… - mondta Brian
Kérlelő arccal néztem a mindentudóra, de nem szólt. Bele kellett nyugodnom, hogy így nem fogok semmit megtudni.
- Kate, te ember vagy, így nem tartozol teljesen közénk. De az emberek közé sem.
Talán fogalma sem volt róla, hogy mennyire belém vágnak a szavai.
-… De egy halandóhoz képest rendkívüli erővel rendelkezel. Persze, most még csak valami halvány sejtelemből érezzük erődet. Ha mindent megteszel érte, akár elfé is válhatsz, és ide is tartozhatsz teljesen.
Kicsit reménykedő arccal néztem rá, habár nem éreztem magam meggyőzöttnek. Egyáltalán nem.
Ugyan, mi lenne a bizonyíték rá, hogy itt boldog lennék?
- És Kate, tudjuk, hogy mennyire rajongtál apádért. Nos, elárulom neked, nem úgy tűnt el, ahogy ti tudod. Valami sokkal rosszabb és titokzatosabb dolog ül apád eltűnésén, mint azt te most el tudnád képzelni. És tudod mennyi ember, mennyi jó ember tűnt még el hasonlóképp, mint apád? – mondta szomorúan - Még mi sem tudunk mindent, és ha tudnánk, se tudnánk feltétlenül megállítani. Nos, ha… ha ki akarnád deríteni az igazságot, hogy mi történt apáddal, és azzal rengeteg lénnyel még, akkor kérlek csatlakozz hozzánk. Higgy nekem, a te kivételes erőddel meg tudnád állítani, Kate. Tied a választás, nem kényszeríthetünk, de még ha tehetnénk, sem tennénk. A választás a tiéd.
Becsuktam a szemem, és mélyen, nagyon mélyen elgondolkoztam. Tudtam, hogy most bármit mondok, az egész életemet meg fogja változtatni. De ugyanakkor azt is tudtam, hogy mit súg a szívem.
Felnéztem rá csillogó szemmel, és válaszoltam:
- Apámért akár az életemen is túl. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
