Hetedik rész – Mert igenis tudom

Hazafelé úton a történteken járt az eszem.

Egyszerűen nem hittem volna. Egészen eddig kételkedtem, de most már biztos vagyok a létezésében. Tudom, hogy nem őrültem meg, egyszerűen érzem itt belül, hogy teljesen normális vagyok, és ez a valóság, ami velem történik. De akkor is hihetetlen… Az ilyenek… valahogy… mindig másokkal történnek meg…

Még nem tudom, mit fogok csinálni Cirmossal, mivel anya allergiás a macskaszőrre. De annyira nyugodtan ült a kezemben, annyira megigéztek a szemei, ahogy vittem, hogy így éreztem ennek muszáj így lennie.

A hátsó ajtón mentem be, hogy Cirmost nyugodtan felcsempészhessem a szobámba, amikor egy harsány hang ütötte meg a fülemet:

- Kate, kicsim, hát itt vagy! – rémülten pördültem meg, és a szemem a konyha küszöbén álló nőre villant.

Vagány, rövid haja volt, az egész szerelése fiatalos külsőt kölcsönzött neki. Hihetetlenül szép arcvonásai voltak, mondhatni, finom, de ezeket vagány stílusával tette különlegessé.

Apám húga volt az, Gina.

- Gina! A frászt hoztad rám! – indultam meg felé

- Ezek szerint valami rosszban sántikálsz, nem igaz? – kacsintott rám – Ezzel az imádnivalóval itt, nemde? Szia, cicus… - simogatta meg a füle tövét, mire Cirmos dorombolni kezdett.

- Nekem mondod? – sóhajtottam, és letettem a macskát a földre.

- Ne izgulj, Dorothy úgy is észreveszi. – mondta vigyorogva

- Jaj, Gina, úgy hiányoztál! – ugrottam a nyakába. Mint mindig, most is nagyon kellemes volt a parfümje illata, és baba sima volt a bőre.

- És hol szerezted?

- Hát… - de hirtelen eszembe jutott az ígéretem. Meg aztán hiába ő legeslegvagányabb ember a környezetemben, biztos vagyok benne, hogy ő sem hinné el. Ez másféle dolog. – Tudod, nagy ez az erdő.

Biztosra vettem, hogy látja rajtam, hogy kerteltem, de nem bolygatta tovább a dolgot, inkább másfelé terelte a társalgást.

- Dorothy mondta már, hogy miért jövök?

- Nem, nekem nem mondott semmi ilyet. – ráztam meg a fejem

- Valóban? – nézett rám kételkedve – Ez furcsa… Akkor mégsem…? – de nem fejezte be a mondatot, és töprengve nézett a sarokban álldogáló buxusra.

- Mit mégsem, Gina?

A nő viszont nem válaszolt.

- Gina? – erre összerezzent, és tőle elég szokatlan módon zavartnak tűnt

- Most el kell mennem, Kate. – és már el is indult kifelé

- Gina? Gina, hová mész? – kiáltottam utána

Visszafordult a hátsó ajtóból:

- Ne mondd Dorothynak, hogy itt voltam, jó? – és ezzel már csukódott is az ajtó

Döbbenten mentem az ablakhoz, de már csak azt láttam, ahogy berúgja a tűzpiros Yamahát, felpörgeti a motort, és kiporzik az udvarból.

- Mi a fene volt ez? – akartam Cirmosra nézni, de akkor jöttem rá, hogy a macska közben eltűnt

Tényleg! A macska!!!

Sikerült a szobámban elszállásolnom, de magam is tudtam, hogy ez csak meddő próbálkozás, mert anyám az első nyávogását meg fogja hallani. De nem hagyhattam az erdőben, mert ő mégiscsak egy másik világból jött… Ki tudja miket csinált volna, ha otthagyom? Lehet, hogy holnap már arra keltünk fel, hogy felrobbant a fél világ, amilyen szerencsés is vagyok én…

Brianékon járt az eszem. Mi lehetett, ami elől ilyen gyorsan menekülniük kellett? Ami így felperzselte az erdőt?

Az ágyon ültem, és Cirmost néztem, ahogy jellegzetes macskaüléssel ül az ágy végében lévő ládán, és jellegzetes macskanézéssel méregeti a telefonomat.

- Mit gondolsz, Cirmos? Mit csinálhatnak most? – erre rám nézett a zöld szemeivel, és hunyorgott egyet.

Jellemző. A macskák mindig arra hunyorítanak, aki enni ad nekik. – gondoltam

Nem tudtam, mi tévő legyek, elő akartam venni Lovecraftot, amikor észrevettem, hogy nincs itt a táskám!

Persze, a földrengés! A nagy menekülésben észre sem vettem, hogy nincs nálam! Még jó, hogy a telefonomat nem tettem bele…

Ekkor viszont összerezzentem, mert kopogást hallottam az ablakon!

Odanéztem, és egy koboldszerű, kis manó integetett felém. Teljesen zöld ruháját a derekán aranycsat tartotta össze, és kis olyan cipőcskét viselt, amit egyesek „surranónak” hívnak.

Elmosolyodott, és intett, hogy nyissam ki.