Első rész - Borúfelhők

Hajnalodott. Csend volt még. A nap sárga sugarai először csak kikukucskáltak a horizont felett, aztán, mint egy varázspálca suhintásra, megindultak, és a nap lassan felkelni látszott. A csillagok mosolyogva ültek még az égen, de egyre homályosodtak.

Lent, a város még szuszogott, kivéve egy-két házat, ahonnan már dolgozni indultak. Buszok indultak zajosan az útjukra, madarak ébredtek, és az éj lassacskán átadta birodalmát a nappalnak.

A Wilson Street is hasonlóképpen ébredezett, kivéve egy házat.

- Kate, azonnal gyere! Mindenki rád vár! – kiáltotta Mrs. Dean. Törékeny alkatú nő volt, pirospozsgás arccal, tele energiával. Hosszú világosbarna haját most összefonta a hátán, farmert vett fel, és pólót. Senki sem mondta volna rá, hogy szülő, habár már egy pár ránc bekúszott mosolygós arcára. Szeme smaragdként csillogott a felkelő nap sugaraiban, és igen. Új remények és álmok szikráztak szeméből ezen az őszi reggelen.

Utoljára végignéztem a szobám falain – amik most lekopaszítva álltak, meztelenségükben értetlenkedve. Talán ők is azt hitték, hogy visszajövünk egyszer. De azért meg akartam őket jegyezni, jól megnézni még egyszer, hiszen soha többé nem látom majd eddigi életem színhelyét. Kisétáltam az előszobába, és segítségkérően néztem a falakra, de nem éreztem úgy, hogy lenne erőm ehhez az egészhez. Szemem az ablakra tévedt, és megláttam kint anyát, ahogy a kocsihoz támaszkodik.

Mennyire nem hasonlítunk… Mindig azt mondta, én az apámra ütöttem, és mennyire igaza volt. Még a kinézetemben is apától örökültem többet. Sötétbarna hajam van, és barna szemem, akárcsak apának. Csak a törékeny alkatomat örököltem tőle. Ő vidám, nyitott és mosolygós, míg én inkább vagyok zárkózottabb. Úgy érzem magam itt, mint valami rút kiskacsa a szépséges, vidám hattyúk közt. Jaj, apa… bárcsak itt lennél…

Mélyet sóhajtottam, felszegtem a fejem, és visszapillantás nélkül kisétáltam a házból.

Kinyitottam a kocsiajtót, de összerezzentem, mert két vigyorgó fej villant rám:

- Foglalt! – kiáltotta Ben és Chris kánonban. Elfoglalták a kedvenc ülésemet a kocsiban, csak puszta bosszantásból. De én nem szereztem meg nekik azt az örömöt, hogy bosszankodni lássanak, azért úgy tettem, mintha fel sem tűnt volna. Eléjük ültem, elővettem a kedvenc Lovecraft gyűjteményemet, és belemerültem az olvasásba.

Hajnal volt még, és mi épp kifelé tartottunk a városból, ahol eddig éltünk. Útban egy új világ felé.

Próbáltam nem a következő pár napra gondolni.

De ekkor anyám izgatottan felkiáltott:

- Hála az Égnek! Már majd’ elfelejtettem! A közös kép! Muszáj visszafordulnunk! – hát igen, túl szép is lett volna, ha mondjuk… simán elindulunk?

Egy nagy zökkenésre riadtam fel: azt hiszem, számolhatok a suli első napján rögtön egy szép nagy puklival a fejemen. Remek.

A fejemet fogva körülnéztem a kocsiban:

Anya halkan dúdolgatva vezetett, szokás szerint a Melody FM-et hallgatva. Mögöttünk, Chris és Ben épp tátott szájjal aludtak. Hugi csendesen ült a mellettem levő ülésen az ablaknál, és az autópályát bámulta.

Óvatosan megérintettem a kezét, hogy anya ne vegye észre. Tátogok:

- Mi a baj?

Elmosolyodik, és megvonja a vállát.

- Csak gondolkodtam. Kíváncsi vagyok, anya mennyi idő alatt szed fel egy újabb Johnt vagy Ryant… - mindkettőnkből kipukkant a nevetés.

- Na, mi az, min nevetnek a hölgyek? – mosolyog ránk anya a visszapillantóból

Ekkor Ben felkiáltott a mögöttünk lévő ülésről:

- Már megint integettek a másik kocsiknak! Pasiznak! Pasiznak! – kiabálták egyre hangosabban Chrissel, de mi edzettek voltunk az efféle támadással szemben: anya feltekerte a hangerőt, és rátaposott a gázra.

Mindenki hülyének nézte a száguldó ezüst Honda utasait, de nem érdekelt minket. Valahogy jókedvűnek éreztük magunkat (igen, furcsamód jókedvük rám is rám ragadt), és amúgy is. Számított az, ha ők hülyének néznek?