Negyedik rész – A fejfájásokért?

Egészen jókedvű voltam, amikor hazaértem a suliból. A hangokból ítélve még egyedül voltam otthon. Kimentem az ideiglenesen berendezett konyhába, és természetesen ott várt a cetli a hűtőn.

„Későn jövök, kérlek, hozd el az ikreket a suliból! Puszi, Anya”

Megszoktam, hogy az ikrek általában rám vannak bízva, és nekem kell mindenhová szaladgálnom értük, úgyhogy összepakoltam, és elindultam a suliba.

Gyalog mentem, hogy jobban megfigyelhessem Greenvillet. A nevéhez illően rengeteg fa állt szerte a városban, és hihetetlenül tiszta volt a levegő, főleg, hogy mi a város szélén laktunk.

Elég szokatlannak éreztem, hogy ennyire közel van a természet, de, hogy őszinte legyek, nagyon lenyűgözött. Hihetetlenül szép környék volt. A város kissé régiesebb részén laktunk, de nagyon tetszett, hogy nem a tipikus-amcsi-modern épülethalmazban élünk, hanem tágas, szép, tornácos, kissé már kastélyokat idéző házakban.

Majdnem elértem a Lincoln és a Lily Bay sarkáig, amikor megint a hatalmába kerített az a furcsa érzés, amit a múltkor az erdőnél éreztem. A tó felé vezető út melletti bozótosra tévedt a szemem, és szinte megállt bennem az ütő, mert a bokrok között állt valaki!

Sötétzöld, majdnem fekete ruhája mozgott a szélben, fejét csuklya fedte, ami teljesen eltakarta arcát.

Lesütöttem a szemem a földre, és próbáltam minél gyorsabban rákanyarodni a Lily Bayre, és eltűnni. Nagyon furcsa fejfájás jött rám, mintha szédülnék. De próbáltam elterelni a figyelmemet, és koncentrálni.

Nincs ott senki, rosszul láttad, nincs ott senki, nincs ott senki…

Felnéztem, és csodák csodájára tényleg nem volt ott senki!

Biztosan csak a fáradtság, de te jó Ég! Hogy ráhoztam magamra a frászt! Ma korábban le kéne feküdnöm, és kipihennem magam!

Teljesen ki is ment a fejemből a délelőtti kis színjáték, de most eszembe jutott. Gyomrom összerándult az emlékre, amit akkor a fánál éreztem. Fogalmam sem volt, mi lehet velem. Biztosan a fáradtság, a költözés, meg minden…

- De azért te is sejted, hogy ez kissé belemagyarázás, vagy tévednék… Kate? - kis híján az útra ugrottam ijedtemben

Villámgyorsan megfordultam, de senki sem állt mögöttem. Ekkor a rendkívül kipihent, mondhatnám, a túlságosan is pihent illető elnevette magát.

- Kate, nem látod, hát itt vagyok! – néztem most már egyenesen a hang irányába, ami… egy fa volt!

Egy pillanatig döbbenten néztem a fa törzsét, aztán elindultam tovább az úton.

Nem, ilyen nem lehet… Beszélő fák? Megbolondultam? Álmodom? Mi a fene van velem?

- Jaj, Kate, kicsi Kate, hogy gondolhatsz ilyet? Még, hogy megbolondultál! De lassíts már egy kicsit, nem bírok ilyen gyorsan loholni utánad!

Ismét a hang irányába néztem, de lehet, hogy nem kellett volna, mert a fa mellettem szaladt! Döbbenten megálltam, de úgy látszik a tébolyult növényt nem igazán érdekelte, mert tovább folytatta:

- Talán majd ha Ong tartja neked az átváltozástan órákat, én is eljárok majd egy-két gyakorlatira, úgy tűnik Átokvölgy óta kissé kijöttem a formámból… - állt meg előttem

egy fa? Mi van velem? Biztosan jól látok? Egy fa áll előttem, és hozzám beszél?

- Ne kételkedj már, Kate! Jaj, persze, hiszen majd elfelejtettem... nektek, embereknek ez furcsa. – valami furcsa fény áradt ki egész alakjából, ágai, levelei tekergő ingákká változtak, de egyre inkább eltűntek abban a hihetetlen fényességben, ami egyre jobban körbevette alakját. De hirtelen eltűnt minden fény, és lomb; a fából ember lett. Az előbbi csuklyás alak, aki úgy rám hozta a frászt.

A csuklyájához nyúlt, és lehajtotta fejéről.

Az első dolog, ami szinte megigézett - pedig lehetett már negyven körüli -, hogy bámulatba ejtően szikrázó zöld szemei voltak. Kicsit csontos arca borostás volt, és hosszú, nap szőke hajába bele-belekapott a szél. Habár nem az én korosztályom, be kellett ismernem, hogy jóképű.

- Valóban így gondolod? – mosolyodott el a férfi

A mondata visszarántott a jelenbe, és újra erőt vett rajtam a kételkedés.

Pedig, annyira… olyan… én ezt a pasast ismerem valahonnan!

- Jól van! Ügyes! Ez már egé…

- Mi a fenéről beszél? Maga, olyan, mintha… - tettem egy lépést hátrafelé - a gondolataim… - mutattam a fejemre – ez…

- Nem lehet?

- Á… Úr Isten! Ki maga?! És takarodjon a fejemből!

- Valóban illetlen, bocsáss meg. – és én esküszöm elmúlt az a fura szédüléses fejfájásom – Amúgy meg jogos, bemutatkoztam volna, csak nagyon kételkedsz bennem, pedig nem kellene, Kate. Miért nem hallgatsz arra az icipici hangra ott belül?

- Azonnal mondja meg, hogy ki maga, vagy hívom a re…

- Jól van, jól van! A nevem Sylvan Arthemus, és az Ősiek tanácsa küldött.

- A… micsoda?! – aztán megértettem mindent – Maga csaló! Itt van a kamera, tudom én! Jól van, leállhat, rájöttem! Micsoda olcsó bűvész trükk…

- Kate, befejezted? – nézett rám komoly arccal – Jól van, tudod mit? – de ebben a pillanatban feltűnt egy autó a kanyarban, ami félrevonta figyelmét, és én ki is használtam a pillanatot:

- Ugyan, uram! Azért ennél hihetőbbet is kitalálhatott volna… - ahogy elsuhant mellettem az autó, láttam, hogy a bent ülő utasok még vissza is fordulnak, és szinte tátott szájjal bámulnak ránk – Látja, mindenki totál hülyének nézi…

- Engem? Ugyan miért?

- Hát nézzen már magára, azt hiszik, hogy valami szerepjátékból pottyant ide!

- Azt kötve hiszem!

- Na és miért, ha szabad tudnom?! – vontam fel a szemöldököm

- Nem láttak engem.

- Mi?... hát már hogyne látták volna? Hiszen itt áll előttem!

- Jaj, Kate, olyan sokat kell még tanulnod… - sóhajtott a férfi – Nem láthat az, csak akinek megvan rá a képessége!

- Na jó! Én ezt nem hallgatom tovább! – és határozottan elindultam az iskola felé

- Kate, várj!

Nem hagytam magam megállítani, megfordulás nélkül nemet intettem a fejemmel, és mentem tovább a járdán.

- De Kate, a telefonod! – és a következő másodpercben megcsörrent

Szitkozódva kivettem a zsebemből, és ránéztem a kijelzőre: „Ben hív”

- Ben, nyugi már, mindjárt ott vagyok! – és lenyomtam. Ránéztem az órára: fél négy

jesszus, már majdnem háromnegyed órája várnak!

Nagyon dühös voltam. Egy ilyen bohóc miatt fog megint állni a veszekedés ma este is, nem igaz, hogy…

Ebben a pillanatban valami megragadta a karomat, és hihetetlen erővel húzott előre, hogy azt hittem, mindjárt orraesek, de nagyon erősen szorította a kromat, és nem engedte, hogy elessek. Eltűnt előlem az utca, csak összemosódott foltok viharzottak el mellettem, hangok és zajok sértették a fülemet, úgy éreztem, mindjárt kidobom a taccsot.

Hirtelen megálltunk a Pritham Aven, körbenéztem, de egyedül álltam az iskola sarkán.

Csak a szél játszott a környéken, Sylvannak nyoma sem volt. Csak egy hangot hallottam a fejemben:

- Csak gondolkozz el, hogy mik történtek veled mostanság, Kate. Te is tudod, hogy ez nem a fáradtság. Tudom, tudjuk, hogy érzed, Kate. És... nem erre vágytál mindig? Valaki, aki törődik veled? Most családot kaphatnál, kislány. Csak higgy benne, és ne taszítsd el magadtól… Mert mi várunk rád, Erdő leánya. És még valami. Gondolj arra, mielőtt döntenél, hogy mit is mondott apád mindig? "Ha elhiszed, máris létezik." – aztán a hang is eltűnt, mint a hajnali köd, és nem maradt utána más, csak egy feltépett seb a szív legmélyén, a döbbenet, a kétely és valami furcsa remegés a levegőben.

Meg persze, egy kiadós fejfájás.