Hetedik rész – Mert igenis tudom II

Azonnal közelebb léptem, és kinyitottam az ablakot. Furcsa, érezted már milyen a szivárvány illata?

Csak egy út tarka esőillattal, a földről a földre vezet, de közben az égbe repít. Van benne valami magasságos és mennyei az égből, de van benne valami méregzöld földhözragadt innen. Valami, amit megérzel, és nem akarod többé elengedni. Valami, ami megigéz.

- Szervusz, Kate! – köszöntött mosolyogva a kis manó – Én Iklelo vagyok. – leemelte a kalapját és pukedlizett - Gondolom, sejted, miért jöttem.

- I…igen, azt hiszem.

- Akkor, mire vársz, ifjú hölgy? Nem késlekedhetünk!

Ekkor azonban a bejárati ajtó csukódása hallatszott, és nyomban utána egy ismerős hang ütötte meg a fülemet:

- Katie, drágám, lejönnél? Segíteni kéne a garázsban! – kiáltott fel anya

Két tűz között vergődve néztem Iklelora.

- Kicsim, hallottad?

A manó nem szólt semmit, de azt olvastam ki a szeméből, hogy jobb lenne, ha azonnal indulnék.

- Itthon vagy kicsim? – és az ismerős járás elindult a lépcső felé.

- Tudom, mi a dolgom, Iklelo… - suttogtam neki – De hogy menjek oda?

- Csak mássz ki az ablakon, majd én megtartalak! – legyintett könynedén

- Te? – suttogtam kételkedve, de ekkor meghallottam, hogy anya elérte a lépcsőt, gyorsan felmásztam az ablakba, de ekkor jöttem rá, hogy Cirmos a szobában maradt.

- Cirmos! Cirmos! Gyere ide! C…

Ekkor hallottam, hogy kattan a szobám ajtaja.

Mi lesz ebből!

Iklelo viszont gyorsan intett a kezével, mire a macskám egy szoborrá változott!

- Iklelo! Úris… - ekkor Iklelo megint intett a kezével, de nem értettem ez mire volt jó, hiszen nem láttam nyomát semmilyen változásnak.

Ekkor anya közelebb jött a szobámba, és én sóbálvánnyá meredve vártam, hogy mit fog szülni, hogy a lánya az emeleti ablakban kuporog egy kis koboldszerű lény társaságában.

- Mit is mondtál, Kate? – kérdezte Iklelo

Én még mindig mozdulatlanul bámultam anyámra, aki az ágyon hagyott kis szobrocskát vizsgálta.

- Jaj, elfelejtem, hogy mennyi mindent nem tudsz még kicsi lány… - mondta Iklelo, és a vállamra telepedett – ő most nem lát és nem is hall minket. Semmi nem érzékel. Mi most egy másik síkban vagyunk.

- Egy… miben? – mondtam még mindig suttogva, de véletlenül sem vettem le a szememet anyámról közben.

- Egy másik síkban. Tudod, rengeteg féle sík létezik. Képzeld el úgy, mint a rétegeket. – magyarázott a botjával hadonászva, hogy azt hittem, mindjárt kiüti a szemem. – Az emberek számára minden „rétegnek” láthatónak kell lennie, hogy lásson minket…

- De én is ember vagyok!

- Igen, ifjú hölgy, de te magadban hordozod az erdő népének jelét, te félig egy másik világnak a gyermeke vagy, ezért láthatod mindkét világot.

- De ezt mondtad több réteg van. Milyenek vannak még? – tettem fel az elég idétlennek hangzó kérdést, de valahogy úgy éreztem Iklelo előtt nem kell szégyellnem a tudatlanságomat.

- Tudod, számtalan réteg létezik. Még mi sem tudjuk megkülönböztetni az összeset. De ez valahogy úgy működik, hogy minél közelebb vagy önmagadhoz, minél jobban feltártad a lelkedet, annál kevesebb „réteget” kell látnod, és mégis annál többet fogsz látni. Érted, Kate?

- Azt hiszem igen… - feleltem elgondolkodva – Akkor mondd, a végén már csak egy „réteg” létezik?

- Nos, efelől keringenek legendák a lények köreiben, de egészen az ősük őseihez nyúlnak vissza, így elég homályosak, és nagy részük csupán kitaláció, de igen, mindegyiknek az alapja, hogy a végén már csak egyetlen létezik.

- És van olyan lény, akinek elég ezt látnia?

- A legenda úgy tartja, voltak igen. De Kate, ezek veszélyes dolgok. Egy teljesen világunkbelit is elemészthet, ha ennyire önmagába néz. Valószínű, hogy te is fejlődni fogsz, de ne próbáld meg feltárni a lelkednek ezen mélységét, mert elemészthet. – nézett rám komolyan.

- Jól van, csak kérdeztem! – és valóban nem gondoltam rá, hogy „magamba nézzek”, mert például azt sem tudtam, hogyan kell.

Eközben anya fejcsóválva letette a szobrocskát az íróasztalomra, és tanácstalanul méregette a telefonomat. Végül sóhajtott egyet, és kiment.

A manó egy újabb intéssel visszaváltoztatta Cirmost, aki méltatlankodó nyávogással jelezte nemtetszését a szoborráváltoztatás irányába.

- Őt meg hol szerezted?

- Nem tehetek róla, utánam jött, én próbáltam…

- Semmi baj, Kate, nem azért kérdeztem. – mosolygott a kis lény

- Iklelo… ilyen… macskából… a ti világotokban sok van?

Erre olyan jóízű nevetésben tört ki, hogy még a pocakja is beleremegett.

- Persze, te butuska! Megtarthatod, nem kell kérned! Bár, úgy tűnik ő is szívesen van itt nálatok. – mondta, miközben a kétségbeesetten nyávogó macskát egy intéssel a levegőbe emelte, és a láthatatlan kezek óvatosan a kezembe tették.

- Akkor indulhatunk?

- Ahogy mondja, Kapitány! – szalutáltam mosolyogva.

Iklelo intett a kezével, mire egy nagy pukkanás közepette egy nagy fekete valamibe kerültünk, de nem is tudtam jól megnézni, mert a következő pillanatban már meg is érkeztünk.

Egy homályos kastély folyosóján álltunk; a hajdani szépségnek már nyoma sem volt. Pókhálókra vedlett, rongyos enyészetté változott. Az egykoron csillogó-szikrázó szobrok mára poros, árnyszörnyekké lettek, és elmúlással átkozott, sötét kísértetszagot árasztottak magukból. Minden valahogy a viszályára fordult, és valami néma horrorjátékban vigyorgott sátánian.

- Mi ez a hely, Iklelo?

- Ez az Átkozottak kastélya. Ők is benne vannak a Szövetségben.

- Kik azok az Átkozottak? És milyen Szövetségről beszélsz? – valami hozzáért a lábszáramhoz, és én kis híján elsikítottam magam, amikor rájöttem, hogy csak Cirmos az, aki szintén nyugtalanul tekintget körbe a folyosón.

- Az Átkozottak talán a leg szánalomra méltóbbak mindannyiunk közül. Évtizedekkel ezelőtt még ők voltak a Fény küldöttei, a közvetítők a fenti és a földi világ felett. A legcsodálatosabb lények, akiket valaha is láthattunk. De az Tűz népe mindig is a Fény ellen munkálkodott, és egy nap, teljesen váratlanul leigázta ezeket a csodálatos fénylényeket. Akiknek a porából, mintegy fordított tükör lettek az Átkozottak, akik tulajdonképpen a elevenen enyésző fénylények az ördögi nép némely vonásával.

- De hogyan viselhetik magukon a vonásaikat? Hát ők a Fény szülöttei, nem?

- Nos, hogy azon a borzalmas napon mélységes titok ül. Úgy gondolom, hogy sosem fogjuk megtudni, hogy mi is történt akkor. Az Átkozottaktól legalábbis soha.

- Miért?

- Kate, még nem láttál egy Átkozottat sem, azért beszélsz így. Teljes lényükben megváltoztak. Ők már nem fénylények, csupán azok árnyai. Szörnyű történet az övék, talán a legszörnyűbb, Kate.

- De hogy tehettek ilyet, Iklelo?

- Ők legmegátalkodottabb, leggonoszabb, leg hatalomra vágyóbb teremtmények. A lételemük a tűz, a gonoszság és a kegyetlenség.  Mélyen a föld alatt, ahol a lángok közt élnek, ahol más lény már nem tudna megmaradni. És talán épp ez adta nekik az okot a háborúra. Tudod, hihetetlen népes a birodalmuk, és szinte megszámlálhatatlan sötét legenda kering róluk, hogy valójában mire is képesek, miket tesznek akár egy fajtájukbelivel is, ha az aljas céljaik azt kívánják. De a föld felett élő lények mindig is lenézték őket, egyfajta félelemmel vegyes undorral gondoltak rájuk, amiért szinte sosem jönnek fel a felszínre. A Szövetség Tanácsa mindig is számított arra, hogy ez egyszer nyíltan be fog következni, ezért is készültünk fel rá, hogy ne történhessen meg az még egyszer, mint ami évekkel ezelőtt itt, Clarasvals falai közt megtörtént.

Hát nekem mégsem tűnt annyira felkészültnek… - gondoltam, miközben visszaemlékeztem a rémülten menekülő elfekre a városban.

Elindultunk a folyosón, és habár tudtam, hogy egyedül vagyunk a folyosón mégis valami jeges balsejtelem azt súgta az agyam hátsó zugában, hogy a mögöttünk lévő félhomályból gyilkos árnyak osonnak utánunk.

Iklelo váratlanul megállt egy ajtó előtt, és bekopogott. Pár másodpercig némán álltunk a folyosó titokzatosságában, aztán hirtelen megnyikordult az ajtó, és valaki kinyitotta. Viszont előtte sem közelgő lépteket nem hallottam, sem az ajtónyitót nem láttam.

Iklelo nyomában beléptem a helységbe, de ha eddig reményeim voltak, most teljesen szétfoszlottak. Egy jéghideg, valami kékes fény-homályban úszó terembe jöttünk, ahol – mint eddig, - kísérteties némaság uralkodott.

Ekkor azonban előlépett a hátsó sötétségből egy ismerős alak. Egy magas, sötétzöld köpenyt viselő alak állt előttünk. Csuklyája alól a mellkasára omlott hosszú, nap szőke haja.

- Örülök, hogy itt vagy, Kate. – mondta Sylvan – Sajnálom, hogy máris egy ilyen eseményt kell átélned. – tette a kezét a vállamra, és tényleg őszinte együttérzést láttam a szemében. Arca a csuklya árnyékában fáradtságról, és végtelen szomorúságról árulkodott. És valóban. Korábbi vidám modora mintha köddé vált volna. – Elszámítottuk magunkat, és ez talán végzetes hibának fog bizonyulni, de nem hátrálhatunk meg. Azt hittük, még fel tudunk készíteni az összecsapás előtt.

- Sylvan, ne légy ilyen borúlátó. A körülményekhez mérve még igencsak jól állunk. – lépett elő egy nő a háttérből. Ugyan olyan színű, és stílusú köpenyt viselt, mint Sylvan, csupán ő leeresztve hordta a csuklyáját, és a köpenye szétnyílva úszott utána, ahogy közeledett. Tökéletes alakján fűzőt viselt, és egy zöldeskék amulett függött a nyakában. Ahogy közelebb ért, megláttam, hogy testén az arcát kivéve mindenhol hajszálvékony fekete erek húzódnak, de ez nem csúnyította el, inkább különlegesebbé tette. – odaérve átkarolta Sylvant, és folytatta – Sylvan igencsak borúlátó mostanság, mióta Arbor városától távol kell élnie. Amúgy Naria vagyok. – nyújtotta a kezét – Sokat hallottam rólad, Kate. – mosolygott kedvesen

De mégis miket? Hiszen a többieket sem ismerem túlságosan régóta… - de nem volt időm további fejtegetésre, mert Sylvan folytatta:

- Azonnal lépéseket kell tennünk, amíg még nem jönnek rá, hogy hol vagyunk. Először is, Kate téged Ongra bízlak, minél előbb meg kell kezdenünk a felkészítésedet.

- Sylvan? Kérdezhetek… valamit?

Némán bólintott.

- Sylvan, tudod, közben az idő a másik világban is telik, és én…

- De Kate, hiszen ezzel számolnod kellett! Tudhattad, hogy néha összeegyeztethetetlen lesz a két világ, és…

- Ne légy vele ilyen kemény, Sylvan. – mondta Naria. – Nem tehet róla, hogy két élete van. Kate, neked most a legjobb lesz, ha hazamész. Már így is elég sok időt töltöttél ebben a világban, a családod már biztosan aggódik. És nem számít, hogy egy nappal előbb, vagy később kezdjük el a felkészítésedet. – mondta, megelőzve Sylvan tiltakozását.

Sylvanra néztem, de nem szólt semmit, hanem arca megmerevedett, és hirtelen kisietett a teremből. Csak az ajtócsapódás visszhangzott utána hosszasan.

- Kate, én tudom, hogy mennyire nehéz neked. – lépett hozzám közelebb Naria – Ne törődj most Sylvannal, ő is tudja, hogy így a helyes, csak szeretne mindent egy csapásra megoldani. Menj haza, és pihend ki magad. Majd holnap talán többet tehetsz.

- De N…

- Nem, Kate. Ne feszítsd túl a húrt. – mondta nyugodtan

Némán bólintottam, habár nem értettem, hogy miért kell elmennem, de belenyugodtam. Anya biztosan ideges lehet, és nem tudom, mit fogok kitalálni.

- Iklelo, akkor légy szíves… - Iklelo bólintott, és elköszönt:

- Hidd el, Nariának igaza van. Vigyázz magadra, kishölgy. – intett az ujjával, mire én hirtelen a hátsó udvaron találtam magam Cirmossal együtt.

Körbenéztem, de csak az erdő megszokott susogása hallatszott a környékről.

Minden ellenére úgy éreztem, hogy Nariáék társaságában hazaértem. Mintha egész eddigi életemben erre vártam volna. És most végre eljött. Kicsit hitetlenkedve jöttem rá, hogy talán teljesül egy álmom.

És igenis tudom, hogy ha kell, hegyeket fogok megmozgatni érte, de nem hagyom elveszni.

A macskám zöld szemébe néztem, és mosolyogva mondtam neki:

- Hát igen, Cirmos. Ez a mi titkunk.