Hatodik rész – A furcsa barát

A szellemalak megkönnyebbülten bólintott.

- Nagyon reméltem, hogy így válaszolsz. De tudod ugye, hogy ez egy komoly feladat, és nem mondhatod azt egy hét múlva, hogy nem, ez neked mégsem tetszik.

Mégis, hogy gondolhat ilyet, hogy én ilyen vagyok? – gondoltam keserűen

- Ha kimondok egyszer valamit, akkor az úgy is lesz. – mondtam csendesen

- Jól van, hát úgy is legyen. – de láttam rajta, hogy nincs nagyon meggyőzve felőlem – Nos, akkor most nincs más dolgunk, mint elkezdeni a felkészítésedet…

De ekkor hatalmas földrengés rázta meg a termet, elveszítettem az egyensúlyomat, és a földre estem. A szellemalakok egymásra néztek, bólintottak, majd a vezetőjük Brianhez szólt:

- Fiam, itt az idő. Nincs időm beszélni, de ugye tudod, hogy mi a dolgod?

Brian elszántan bólintott, mire az alakok sorra köddé váltak.

- Brian, mi ez? – kiáltottam, miközben a mennyezet darabjai potyogni kezdtek körülöttem.

- Gyorsan! Gyere! – megfogta a karomat, és kirohantunk az életveszélyessé vált oszlopcsarnokból.

Kint is hasonló helyzet uralkodott, minden a feje tetejére állt, mindenki menekült, a lények fejvesztetten rohantak a földrengés előtt.

- Brian! Brian! Állj már meg! Mi a fene ez? Ez nem lehet csak egy egyszerű földrengés, akkor miért fél ennyire mindenki? És hova tűntek azok a szellemek, vagy micsodák? Brian! – de a fiú nem válaszolt, csak szorította a karomat, és rohant velem valahová.

Hirtelen megtorpant egy csapóajtó előtt – és én akkor jöttem rá, hogy ez az, ahonnan jöttem.

Még mielőtt szóhoz jutott volna, letorkoltam:

- Nem, erről ne is álmodj! ha már itt vagyok, pont a legizgalmasabb résznél nem küldhetsz vissza anyucihoz!

- Kate, állj le! – nézett nagyon komolyan a szemembe, amitől rádöbbentem, hogy igen, ez mennyire komoly.

Úr Isten! Ez a világ tényleg létezik!

- Figyelj. Most nem maradhatsz itt. Nem biztonságos. Ígérem, hogy amint tudlak, keresni foglak. Legyél készenlétben, mert bármikor szükségünk lehet rád.

- Rám? De én nem tudok…

- Ne problémázz már, Kate! Bízz magadban! Nincs időnk többre, mennem kell. De meg kell ígérned, hogy erről, ami ma itt történt, nem szólsz senkinek sem.

- Brian, mit gondolsz, elhinné bárki is? – mosolyodtam el, de az ő arca fagyos maradt

Ajj, hogy lehetek ilyen buta? Ilyenkor jövök a bárgyú vicceimmel?!

- Ne haragudj, én nem…

- Mennem kell, Kate! – ebben a pillanatban meteorszerű, égő golyók csapódtak be szerte-szét, és az erdő lángolni kezdett – Theresis Istenei, most segítsetek! – nézett fel az égre a fiú – Kate! Könyörögj értünk! – és már el is rohant

Hirtelen visszafordult, és átkiáltott a nyomakodó-kiáltozó tömegen:

- Vigyázz magadra, Kate! Benned van minden reményünk!

Utána akartam kiáltani, de már elnyelte a terjedő füst.

Nem maradhatok itt… megmondta, hogy mennem kell. Nem lehetek még én is egy teher a vállukon, a legkevesebb, amit jelen helyzetben tehetek, hogy engedelmeskedem nekik, és nem keresem a bajt. – gondoltam, miközben még egyszer végignéztem a tájon. Ekkorra már lángokban állt az erdő, vörösbe vonták a fákat, mindenki legyen az bármilyen lény, vagy állat, menekülni próbált, de nekem úgy tűnt, maguk sem tudják pontosan, hogy merre is fussanak.

Felnyitottam a csapóajtó fedelét, és lesiettem a kanyargós lépcsőn. De szinte beleütköztem a falba.

Hogy fogok itt kimenni? – gondoltam kicsit ijedten

Körbenéztem, hátha valamelyik faragáson megbújna egy kulcs, vagy egy varázspálca, vagy ág, vagy tudom is én mi, de sehol sem láttam semmit, amit használni tudnék.

Remek… Itt állok egy… fában! amibe úgy tűnik beragadtam, mert visszamenni tuti nem fogok, és …

De várjunk csak! Valamit még éppenséggel megpróbálhatnék… Habár… Nem biztosan nem. Ilyet én nem tudok. Varázsolni? Ugyan!

De ekkor eszembe jutottak Brian szavai: „Bízz magadban!” És éreztem belül egy mocorgást, amire elég volt ez az emlék, és rögtön leküzdöttem a földi ember földhözragadtságát.

Felemeltem az ujjam, és tiszta erőmből koncentráltam, hogy megszűnt körülöttem a világ, csak én léteztem. Lassan végighúztam az ujjam a fa göcsörtjein, és elképzeltem, ahogy kinyílik előttem.

De nem történt semmi.

Ah, hogy is lehettem ilyen hülye! – kedvetlenedtem el  - Hát pont nekem si…ke..rült!!!!! – ragyogott fel az arcom, mert a fa mégis lassan széthúzódott.

Ámulva léptem ki a világomba, és úgy néztem a fára, mint aki most lát először effélét. Megint borzalmas fáradtnak éreztem magam, mintha lefutottam volna háromszor a maratont.

- Én… én… Úristen, én varászoltam!!!! VARÁZSOLTAM!!!! – kiáltottam el magam, de a következő pillanatban ijedten néztem körül, mert kicsit hangosra sikeredtek a gondolataim. De senki nem járt ilyenkor az erdőben, úgyhogy megnyugodva pillantottam vissza a fára.

Az lassan összehúzódott, a lyuk folyamatosan kisebb és kisebb lett.

Ekkor csak egy rózsaszín villanást láttam, és a következő pillanatban egy cirmos macska állt előttem a félelemtől bénultan bámulva rám.

- Cicus! Azonnal menj vissza! Nem maradhatsz itt velem, neked ott a helyed! – kétségbeesetten próbáltam valahogy visszajuttatni, de a fal bezárult.

Tanácstalanul néztem a macskára, hogy most ugyan mi tévő legyek.

Végül is… Majd legközelebb visszaadom…

Annyira elképzelhetetlenül vágytam társaságra, hogy akaratlanul elfogadtam a cirmost.

És a következő pillanatban tudtam is a nevét:

- Cirmos, akkor megyünk? – felemeltem, és a gyönyörű, zöld szemeibe néztem. Láttam rajta, hogy megnyugszik, és furcsamód engem is nyugalom árasztott el. Óvatosan elindultam vele hazafelé.